Oly sok mindenre próbálunk felkészülni, mint ahogyan az egészséges életre is, vagy ahogy a gyermekeinket (jobb esetben) a felnőtté válásra tanítjuk...de az elengedéssel, a szakítással, a válással nem tudunk mit kezdeni, nem hogy jól csinálni. Most mondanám, hogy ehhez is egyfajta intelligencia, tudatosság kell - persze nem sokat tévedek ezzel - hiszen életünk része ez is. S ennek ellenére CSAK a szépet, a hibátlant, a tökéletest tudjuk elfogadni, amiben hiba van, nem működik, azzal nem igazán van kedvünk foglalkozni.
Nem csak szülői szerep az, hogy emberi létezésünk alapdolgait megtanítjuk, elsajátítjuk, hogy egyáltalán elboldoguljunk az életben. Nem csak megszerezni kell valamit, valakit, hanem megtartani, megbecsülni, értékelni, vigyázni és óvni, de tény, vannak olyan élethelyzetek, mikor elveszítünk egy embert, egy munkahelyet, akár az értékeinket, bármit...és iszonyatosan nehéz ezzel a hiánnyal megbarátkozni, feldolgozni. De ez is normális. Ami jön, az megy. Megszületünk és meghalunk. Fiatalok vagyunk és megöregszünk. Dolgozni kezdünk és többször munkahelyet váltunk, szándékosan, vagy irányítottan távozunk. Beleszeretünk valakibe és elmúlik az érzés....elválunk, szakítunk, vagy meghal a kedvesünk. Elveszítés.
Igenis fel kell készülni ezekre az állapotokra, mert ha eredendően nincs benne az értelmezésünkben, az egyébként is nagy fájdalmat, már betegessé alakult tragédiává duzzasztjuk, képtelenek vagyunk ebből kimászni, s nincs az a terápia, ami segíteni tudna.
Bizonyos fogalmakat elkülőnítenék, mert teljesen másképp kell hozzáállni. Gyász - elhalálozás. A hatalmas űrt, hogy valaki még az egyik nap létezett, mára már nincs, idő kell míg egyáltalán az elfogadás, majd az elengedés kövesse. Senki és semmi nem fogja pótolni az elvesztett személyt, a léleknek meg kell pihennie. Egy hirtelen jött halál esetet teljesen más feldolgozni, mint egy betegség által bekövetkezett elvesztést. Idő, türelem.
Szakítás? Az, hogy valaki képes odaállni egy másik ember elé, akivel eddig szerelemben élt, s bármi is az indok, de felvállalja döntését, nagy emberi jellemre vall. Sajnos ez mostanában nem divat, inkább sms-ben, telefonon, csetben történik, vagy simán eltűnik az illető. Milyen gyenge emberi önértékelés ez? Mert persze nem tud és nem akar komfrontálódni, a sunyiság azonban az élet más területén is jellemző lesz rá. Nem hiába mondják, az ember jelleme mindig a válás, vagy szakítás során mutatkozik meg.
A válás, mint jogi procedúra, azért macerásabb, nyilván azért ez nem megy annyira könnyen, de a kivitelezésben van nagy eltérés, ki hogyan és milyen méltósággal, erkölcsi odafigyeléssel, bántalmazással, vagy épp a lehető legsimább érzelmi bántás nélkül teszi ezt, hiszen mondjuk ki - Egy válásban mindenki megsérül, kicsit vagy nagyon, de ez már önmagában egy trauma.
Vannak bizonyos dolgok, melyeket tanítani kellene, beszélni róla, egyszerűen fel kell készíteni magunkat, a családunkat, gyerekeinket arra, hogy az élet nem habostorta, s van benne fájdalom, szomorúság, elvesztés, válás, elhalálozás, tragédia. Meg kellene tanulni, hogyan mond ki, vége van valaminek, hogy ne féljünk a következményektől, hogy joga van mindenkinek döntenie a saját sorsa felett, s ha az szakítással jár, tegye, ha már úgy érzi, nincs más kiút. Hogy ha már úgy is válni kell, ne nehezítsük meg egymás dolgát, az egyébként is nehéz jogi bonyodalmakban, és hurcolkodásokban, az újrakezdésben. Hogy mindig lesz egy szeretett személy, akit el fogunk veszíteni. Igen, csak ehhez kell intelligencia, önértékelés, önbizalom, tudatosság, önismeret és az egymás iránti tisztelet. Csak remélni tudom, hogy idővel az emberiségben lesz annyi méltóság, hogy nem okozunk egymásnak az egyébként is fenálló problémákban még nagyobb fájdalmat, mert egyszer mindenki újrakezdi valahol az életét.
Mármarosi Melinda - párkapcsolati szakértő