Biztos találkoztatál már azzal a ténnyel az ismeretségedben, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugrál az ember, vagy talán Te is az lennél? De miért is? Miért is jobb benne lenni egy rosszul működő kapcsolatban, feladva saját énemet...és csak a páromnak élni, mikor ki is léphetnénk? Vagy csak egy ideig kellene egyedül (nem magányosan) lenni, és felkészülve egy új kapcsolatra, megvárni, míg a valóban értéket adó kapcsolatba belemenni. Mielőtt még félre értenéd - kapcsolat és házasság párti vagyok!
Amikor valaki minden cselekedetét a másik véleményétől és beleegyezésétől teszi függővé, miközben ez nem kölcsönös, és ebben a szituációban nem boldog egyik fél sem, erős a gyanú a kapcsolatfüggőségre. A kifejezés arra is utal, hogy az illető nem tanulta meg az önállóságot, nem képes arra, hogy független lényként életképesnek érezze magát. Szorong, félelmek gyötrik(persze ezt lehet nem is tudja), s ezzel párhuzamosan fantáziavilága felerősödik, de abból semmit nem valósít meg.
Állandóan várakozó, érzelmileg kielégítetlen állapotban van. Szinte egész élete azon áll, hogy a másiktól várja a dicséretet, hogy törődjenek vele, hogy foglalkozzanak vele...s ha nem kapja meg, jön a hiszti, a veszekedés, a vita....tehát a hiányból, és az elvárásból származó számonkérés.
Állandóan várakozó, érzelmileg kielégítetlen állapotban van. Szinte egész élete azon áll, hogy a másiktól várja a dicséretet, hogy törődjenek vele, hogy foglalkozzanak vele...s ha nem kapja meg, jön a hiszti, a veszekedés, a vita....tehát a hiányból, és az elvárásból származó számonkérés.
A kapcsolatfüggő számára ez a tény szinte láthatatlan, fel sem fogja. Olyan ez, mint egy lánc...aminek rabja lett. Nem a társ teszi rá, hanem ő, saját maga alakítja úgy a kapcsolatot, hogy mozgástere korlátozott legyen, vágyainak kielégítése mástól függjön. Ha akarná, változtathatna rajta, de nem meri akarni, mert nem hisz önmaga életképességében. Fél, bátortalan, gyáva. Sokszor kényelmes. Megéri kushadni, mert úgy érzi, hogy olyan helyzetben élhet, amelyet ő, önmaga nem tudna megteremteni. Ez leggyakrabban az anyagi jólétre értendő. Lehet változtatni a helyzeten! Aki így él, az legalább értse, hogy önként vállalja ezt a sorsot, és akkor ne panaszkodjék! De ha valaki nem akar ilyen helyzetben élni, ha értékesebbnek gondolja életét, mintsem hogy boldogtalanul és kiszolgáltatottan éljen, annak bizony változnia kell! Erő kell ennek a belátásához, a változtatáshoz, az önálló életképességhez! Aki nem mer önálló lenni, az nem nőtt fel, az megrekedt a gyermek szerepben. Az nem egyenrangú, szerelmes társat választ, hanem "pótpapát" vagy "pótmamát", aki mindent megmond, megtesz, kivitelez, biztosít, büntet és/vagy szeret, aki ellen lázadozik, akitől fél, akinek meg kell felelni, de aki mellet boldog soha nem lehet az, aki felnőtt korú, felnőtt vágyakkal. Az önálló életvezetésre való képesség az érzelmi érettség egyik legfontosabb kritériuma. Nagyon gyakran anyagi okokra hivatkozással leplezik a gyávaságot, a kapcsolat láncának biztonságát választva, a felnőtt boldogság megvalósulásának lehetőségéért semmit sem téve, azt soha meg nem ismerve.
Mármarosi Melinda - párkapcsolati szakértő