Van egy nagyon szomorú állapot, amit nyilván sokkal jobban látok és érzékelek, hiszen napi szinten az a munkám, hogy embereknek segítek, társkeresőknek, pároknak.
Nem mernek beszélni arról, ami a probléma, és egyre kevesebb ember keresi a párját. Vagy mert félnek a mi lesz majd, ha a másiknak elmondja a valós érzéseit, egyáltalán hogyan oldódik meg, s ha mondja is, meghallgatja e, meghallják e azt, amit mond, (most párkapcsolatban lévőkre utalok) mikor szóljon, hogyan, mi lesz a következménye, stb.
Ha meg társkeresésbe fog valaki, akkor hogyan, mennyire vállalhatja ezt fel, mit szólnak az ismerősök, kollégák, a családtagok, és milyen platformon tegye, mert pl. olyan beosztásban van, ahol ez talán szemfelhúzással jár, no meg hogy sorra sikertelen talán, egyre többen vágták át.....és már megkeseredett.
Egy ideje az ismerőseimet is kérdezgetem, sokan meglepődnek, mikor rájuk írok? hogy is állunk a társkereséssel? Aztán ahogy "beszélgetünk", célul az vezérel, hogy bármi is történt, ne adják fel, menjünk tovább. Mindig mesélek egy-egy igaz, megtörtént eseményről, persze az általam segített emberekről (a legnagyobb intimitást védve - név nélkül, csak mint pozitív dolgot).
Egyértelműen azt látom, hogy kell a segítség. Kell a motiváció. Kell a példa. Kell a megerősítés. Úgy hogy maradok a "tyúkanyó" szerepemben, mert nem hogy könnyebb lenne mondjuk a társkeresés, egyre több a megcsömörlött, hitét, kedvét vesztő ember.
S ha tehetném, annyira meginterjúztatnám azokat az embereket, akik élvezik a másik bántását, átverését, akik csak mondják, hogy komoly kapcsolatot akarnak, de eszük ágában sincs elköteleződni, akik több vasat tartanak a tűzben, akik sportot űznek a másik érzelmével és skalpokat gyűjtenek (nők is, nem a csak férfiak), akik érdekből akarnak párt, vagy azokat a párkapcsolatban lévő embereket, akiket egyáltalán nem érdekli, hogy a másiknak rossz, fáj valami, hogy szenved, hogy nem önmaga, hogy porig alázza, hogy átgázol a lelkén.
Mire jó ez?
Elszomorodom....pedig csak a munkámat végzem. De érző ember vagyok...még jó, másképp hogyan is tudnék lelkekkel foglalkozni. Azon már meg sem lepődöm, hogy egyre több férfi kér segítséget, mert elvesztek ebben a zűrzavarban, és egyébként is nehéz megérteni a nőket, nemhogy a megváltozott szerepekben.
Ha csak 20 évre megyek vissza...ugyan mindig volt (vannak és lesznek) átverő emberek, de hogy a társkeresés "piacán" nem volt ennyi hazugság, azt tény. A fogyasztói társadalmi szokásoknak köszönhetően a párkapcsolatba is belépett a "majd lesz másik", "kidobom, lecserélem, lesz majd új" érzés, (de az ember nem tárgy, nem lehet pótolni. Minden ember egy egyéniség, egy individuum.) nem dolgoznak meg egy kapcsolatért, és a társkeresői portálokon is, mint polcon sorakozó portékáknál, úgy válogatnak az emberek, felszínes képes alkotva a másikról, és a "szia, dumálunk?" "tök cuki vagy, beszélünk?" vagy "szia, mizú?" szöveggel kezdeményeznek. Jézus ege. Néha elsírom magam, mikor a klienseim mesélnek..... De most komolyan, ez ki a bánatnak jön be? Vagy tényleg már egy nőnek kell udvarolni? Hol van az a férfias jellem, amire mindig is felnéztek a nők, s nem sértődtek bele abba, ha visszautasították. Mert a férfi dolga volt a hódítás, a nő dolga a befogadás...persze nem akárkit. Felfordult a világ. Próbálunk eligazodni benne, de ennek ellenére még nagyon sok nő szereti, ha egy férfi tisztelettel kezdeményez, s igen, tudom, hallom, sok nőnek hiába udvarol egy férfi, valakinek nem is válaszolnak, elküldik őket a fenébe, sértő módon reagálnak...szóval van baj mind a két nemnél - tisztelet a kivételeknek!
Hogy mi volt ezzel a poszttal a célom? Kérj segítséget, ha elvesztél. Higgy abban, hogy igenis vannak jó emberek. Vannak elköteleződésre váró társkeresők. Hogy van jó élet is egy rossz után. Talán más, talán új, ismeretlen, csak menni kell tovább.
Bízzatok magatokban!
Mármarosi Melinda - párkapcsolati szakértő, társkereső iroda vezető