Furcsa meghívásnak tettem eleget, mikor egy temetői sétára invitáltak, olyan helyre, ahol még sosem jártam. Nem az őseim sírjához mentem, s még a megbékéltet sem ismertem, csak a történetét. Mint egy időutazás, olyan élménnyel hatott rám e látogtás. Lehet egy temetőre mondani, hogy szép? Igen, mert az volt. Munkám nagy része a családok, ősök felkutatásával kezdődik. Nagy falat, hiszen azok a lenyomatok, melyek szerint egy ember, a jelenben létezik, nagymértékben az ősöktől ered, olyan, mint egy genetikai lenyomat, amire még tetéződik, hogy milyen családból, milyen korból, milyen nemzetségből, dinasztiából származik valaki. Milyen szinten hatott a családra egy háború, egy betelepítés, egy névváltoztatás, netán a válás, a családok szétszakadása, vagyonosodás, vagy épp annak elkobozása, stb.
A kopjafák mesélnek.
Egy picinyke temető történelmet ír. Ahogy mentem és olvastam a neveket, szinte kivehető volt, milyen nemzettségek temetkeztek itt. A magyarság mellett a svábokon, németeken kívűl, jó pár zsidó sírt is találtunk, pedig köztudott, hogy e nemzettség általában külön temetőbe kívánják szeretteiket elhelyezni. Körülbelül 200 évvel ezelőtt adhatták át a területet temetőnek, az évszámok mesélnek erről. Külön részen voltak a gyermeksírok, s még a legrégebben elhúnyt sírjánál is voltak mécsesek. Összegyűltek az emberek, családok, s nem a szomorúság járta át őket, nem is az elvesztés, hanem az emlék, amit itt hagyott a már megbékélt ember. Ettől volt meghitt a pillanat.
Az emberi létezés természetes velejárója az elmúlás. S hogy életünket miként, kikkel, és milyen minőségben éljük, rajtunk múlik, mint ahogy az is, mit hagyunk meg magunkból az utókornak, hogyan emlékeznek majd ránk. Emlékeket, szépségeket, mosolygós történeteket? Na igen....én erre törekszem.....
Mármarosi Melinda