Az emberek többsége szinte imád panaszkodni, amit egyébként észre sem vesz. S ehhez még hozzájárul az örökös „saját magam felmentése”, a másik hibáztatása, de még csak véletlenül se veszi észre – talán más hozzáállással változna is valamit az egyébként becsődölt élete. Nincs, vagy rossz a párkapcsolata, borzalmasan érzi magát a bőrében, tombol a kisebbségi érzése – amivel nem akar szembesülni, állandóan nyavalyog a gyerek – nem tudja kézben tartani szülői szerepének irányítását, nincs pénze, elpártolnak tőle a barátai – vagy egyébként sincs, otthon punnyad a négy fal között, irigykedve nézi mások boldogságát és persze fikázza is őket rendesen, lusta megmozdulni a szokványos komfortzónájából – még csak a világért se ismeri be – EL KELLENE INDULNIA, MÁSKÉPP KELLENE CSELEKEDNIE – KOMMUNIKÁLNIA, talán ÖNMAGÁBAN KELLENE KERESNI AZ OKOKAT ÉS ÖNVIZSGÁLATOT TARTANI, AZ ÉLETSZEMLÉLETÉT KELLENE ÁTFORMÁLNIA, STB.
Munkám során ezek a gondolatok mindennaposak, és csak fogom a fejem – miért kell megvárni, míg tényleg egyszer nagy baj lesz? Mikor már tombol a depresszió, mikor már nem is akar egy társat sem – mert annyi kudarc érte, mikor már totál kiüresedett a házassága és menthetetlen, mikor már felmondtak a munkahelyén – ahelyett, hogy időben felismerte volna, hogy váltani kellett volna, hogy ha már olyan régóta van egyedül – lehet talán más szokásokat, gondolatokat, társkeresési stratégiát kellene bevinni az életébe, ha nem bír a gyerekkel – az sosem a gyerek baja, hanem apaként/anyaként nem áll a helyzet magaslatán, ha nincsenek barátai – az nem mások hibája, hanem a sajátja, mert zárt, mert nem nyit a külvilág felé, és nincs tétnélküli ismerkedés.
Bármilyen probléma is merül fel az életben – MINDIG VANNAK JELEK, FIGYELMEZTETÉSEK, AMIT PERSZE NEM AKAR FELFOGNI AZ EMBER, CSAK NEM AKAR SZEMBESÜLNI VELE, ELODÁZZA A PROBLÉMÁKAT.
Kinek jó ez a struccpolitikai? Az önmaga ámítása? A probléma átruházása a másik emberre? A nem elfogadás ténye?
Nos – lehet jó ideig ülni és dagonyázni a szarban, csak ettől aztán semmi nem fog változni és marad minden ugyanúgy. Viszont más emberek meg köszönik jól vannak, lépnek, tesznek a saját boldogságukért, felismerik a probléma forrását, s ha kell, egy pártatlan szakember tanácsát is kérik, aki az iránymutatásban lesz segítségére.
Mikor egy-egy súlyos problémával keresnek meg, már előre tudom, nagy munkában lesz részünk, de annál nagyobb öröm számomra, mikor egy ember élete, sorsa új irányt vesz, mikor sorra jönnek a szelfik – hol is járt, kinek a kezét fogja már, mikor a család újra együtt van, mikor megtaláltuk a szuper munkahelyet, mikor sikerült egy költözés, mikor az egyedülállóknak társuk lett, s ha egy válásban segédkezek – és képesek ember módjára viselkedni – nincs késdobálás, vita. Ha a szakítás után sikerül egy ember lelkét megnyugtatni, és felépíteni egy új életformát – aminek idővel része lesz egy társkeresés – juhujjj de izgi – még nekem is. Készülni a randikra, mire vigyázzon, mit lépjen, kivel, mikor, stb.
Nem lehetek senki bőrében sem – de tanácsom az lehet mindenkinek! Ne várd meg, míg jó nagy szarban leszel! Mert ugyan onnan is fel lehet állni, de saját magaddal teszel rosszat – sokkal nagyobb és nehezebb utat jársz be, több idődbe kerül, lemaradsz egy csomó dologról –ami egyébként már rég a részed lehetne, nehezebben fogsz kilépni a komfortzónádból, stb.
Szép az élet – de Te észre is veszed?
Mármarosi Melinda – párkapcsolati szakértő